ajánlott zene:

1.Shelter

A tó vize gyöngyözve hullámzódott amint a csónak elhagyta a szárazföld peremét. A hold ezüstös csillogása mintha ezernyi gyémántként tört volna meg a víz felszínén. A távolból az ütemesen dübörgő zene hangját hozta el szárnyán a lágy szellő, amely felborzolta a csónakban ülő négy tinédzser tudatát, miközben nevetgélve eveztek a tó közepe felé. Savannah elgondolkodva pillantott fel az égre, ahol ezernyi csillag ragyogott le rá. Pár pillanatig kizárta a körülötte történő események kavalkádját, és hallgatta a csendet, amely olyan barátságos és hívogató nyugalmat sugárzott felé, hogy nem tudott ellenállni. Kezét a vízbe lógatta a hideg jól esett felhevült bőrének, karján szépen lassan libabőr jelent meg amint ujjával a vizet szántotta. A másik három észre se vette, hogy Savannah nem figyel rájuk, mindannyian éppen egy most elsütött viccen nevettek, aztán körbe adták a már félig üres vodkás üveget. Nem ez volt az est első itala, amit elfogyasztanak hiszen az erdőben egy bulin vettek részt, amit Jessica  Laurent szervezett meg a Bamontville-i gimi saját bejáratú rendezvény szervezője. – legalábbis Jess ezt hitte magáról.- Vannának csak félig jutott el a tudatáig hogy Matt éppen a lapáttal hadonászik azt játszva hogy valami elkapta a vízben, a lányok harsány nevetése is csak távoli zajként hatott rá. Már nem az eget kémlelte, hanem a túlparton álló fák sűrűjét pásztázta, gondolatai kuszák voltak, az alkohol jóleső bódulatot kölcsönzött a lány tudatának, ezzel is elfeledtetve vele a közelgő dátumot,  amely tavaly  ilyenkor sorsdöntőleg hatott az életére. Mintha csak évekkel ezelőtt történtek volna azok a szörnyű dolgok, amelyeket azóta se tudott a fejéből kiverni, nem mintha el akarta volna felejteni. Ez most már az élete részévé vált, ha akarta ha nem. Napok óta rémálmok gyötörték, amelyekben egy farkas képe jelent meg előtte, ami őt üldözte az erdőben. Szeme sárgán világított a sötét éjszakában, amikor vicsorított kivillantotta hatalmas hegyes fogait, állatias morgása megrázta Savannah egész lényét. De most, az alkohol okozta kábult állapotban mind ezek az emlékek mintha nem is az övéi lettek volna, olyan valószerűtlennek és nevetségesnek tűntek. Most nem figyelt a gondokra, csakis a jelennek élt minden apró mozzanatot megjegyzett minden pillanatot átélt, oly könnyednek és gondtalannak éreztem magát.

- Vanna, hahóó. Figyelsz te rám? – bökte meg ekkor a lányt Lana, és felé nyújtotta az üveget. Talán ő volt szinte az egyetlen józan ember ebben a csónakban, kifejezetten jól bírta a „piát”, és most is mint mindig, észre vette hogy a barátnőjével nincs minden rendben. Természetesen tisztában volt vele ő is, hogy közeleg a dátum, az a szerencsétlenséggel telt nap amelyet tavaly Júniusban kellet átélniük, amit leginkább csak egy rossz rémálomnak kívánnának, s örökre száműznék gondolataik közül. Azonban Lana ezt képtelen volt elfeledni bele égett a retinájába a pillanat amikor barátnője összeesett a lépcső tetején, hangosan zokogni kezdett, a veszteség okozta fájdalom gyakorlatilag összeroppantotta apró törékeny testét. Lana mindvégig ott volt, mindenről tudott, halotta amint a rendőrök a McLain szülőkkel beszélgetnek, látta a családot gyászolni, s közben úgy érezte hogy szépen lassan összedől a világról alkotott képe. Már nem hitt se égiben, se földiben, képtelen volt arra hogy elhiggye akad még boldog befejezés. Azokban az időkben, az egész város gyászba borult. Minden olyan ködös volt és sötét. Az emberek sokkal zárkózottabbak és óvatosabbak lettek, de az idő múlásával mindenki kezdett fellélegezni. Szépen lassan túltették magukat a történteket, folytatták az életüket, már-már megfeledkezve a múlt sötét történéseiről. De Lana tudta hogy ezt nem szabad elfeledni, emlékezni kell minden egyes percre azokból a napokból, és továbbra is emlékezni kell azokra akik már nincsenek többé köztük. Ezzel kell tovább élniük, ez lesz majd folytonos társuk, az élet magányos útján amelyet végig kell járniuk. Tudta hogy Savannah szörnyű kínokat élt át, tudta hogy ő sem feledett el egyetlen pillanatot sem. Mert emlékezni kell rájuk, amíg a világ a világ, és ők még benne élnek, emlékezniük kell rájuk. Ez az egyetlen dolog ami életben tartja az emléküket… Visszatért a jelenbe, szemeivel újra barátnőjét vizsgálta. Olyan békésnek és boldognak látszott ebben a pillanatban. Mintha a világ összes gondját eldobta volna magától, s szabadon úszhatott volna a szabadság tengerében. Savannah méla mosollyal az arcán nyúlt az üvegért, úgy ragadta magához akár egy kisgyerek a nyalókát, majd nagyokat kortyolt a vodkás üvegből. Fintorogva tűrte amint a keserű lé végig csorog a torkán, aztán átadta az üveget Matt-nek.

A fiú, ha lehet Matt Simonst még fiúnak nevezni, szintén arra a dátumra gondolt, akaratán kívül keringtek gondolatai minduntalan a körül az este körül. Kimondhatatlanul utált azokra az időkre gondolni, eszeveszettül próbálta kiverni a fejéből a képeket de azok olyan idegesítő gyorsasággal száguldottak a gondolataiban, hogy képtelen volt őket nyakon csípni, és kirugdosni az agyából. Hibásnak érezte magát a történtek miatt, úgy érezte az ő cselekedetének is köze volt ahhoz a tragédiához. Hiszen ő buzdította a diákságot, a tilalom ellenére ő szervezte meg a bulit azon az éjjelen, és ő mondta hogy az erdőbe menjenek. Ezerszer átgondolta már a lépéseit, és vagy millió alkalommal kívánta azt, hogy bárcsak visszacsinálhatna mindent. Akkor nem tartanának ott ahol most vannak. Mert valahányszor ránézett Savannah McLainre összefacsarodott a szíve, és képtelen volt félre nézni, mert mindig meghallotta saját belső énjének hangját. –A TE HIBÁD! – üvöltötte a tudata, s már nem bírt tovább ezzel élni. Azt remélte egy év elteltével már meg tud magának bocsátani, esetleg valami utón módon elfelejti a történteket. De a dátum közeledtével egyre jobban érezte a szorongást a gyomrában, azt kívánta bár megszűnne minden, de a valóság akár egy pofon csapás, mindig ott loholt a nyomában. Ebben az évben végezte el a gimnáziumot, és ŐK is most érettségiznének.. -ha nem lázadtam volna, mint valami idióta majom.- ostromolta mindig magát Matt.  Azóta sokat változott, és olyan szoros barátság kötötte össze őt ezzel a három lánnyal, amit más képtelen lett volna felfogni. Mind a négyüket egy esemény, egy végzetes történés csalta ebbe a csónakba ezen a kései órán. Egy tragédia, amely mindnyájuk lelkét nyomja, és egy vízbuborék formájában ott lebeg a fejük felett, a megfelelő időre várva, amikor szétdurranhat és eláraszthatja őket. Matt bánatos mosollyal adta tovább az üveget Chloenak, ezzel bezárva a kört.

Ennek a lánynak is volt miért bűntudatot éreznie, de talán ő volt Savannaht követve a második, aki hatalmas fájdalmat érzett azon a bizonyos napon. Nem mintha valamiféle verseny fojt volna köztük, hogy ki érzi jobban hibásnak magát a történtek miatt. Mert tegyük tisztába a dolgokat..nem a csónakban ülő négy fiatal tehetett arról ami aznap este történt, ők csak járulékos veszteségei annak a sajnálatos események, amely megpecsételte az akkori nyarat. Chloe mégis azokat a szavakat bánta, amelyeket akkor mérgében kimondott, utálta magát amiért olyan féltékeny és idióta volt, pedig semmi oka nem volt rá hogy azt higgye történt valami Daniel és Stephanie között. Bánta, hogy nem mondta meg a fiúnak hogy szereti, visszavonhatatlanul és örök időkig, olyannyira hogy még meghalni is kész lenne érte. Ezeket a szavakat nem csak úgy odavágta volna a fejéhez, ezek igenis komoly szavak voltak, amelyek hatalmas jelentőséggel jártak, és ezt Chloe tudta jól. A tény hogy az, akit a világon a legjobban szeret, nem lesz többé mellette, nem foghatja meg a kezét, nem simíthat végig az arcán, nem csókolhatja meg szinte fizikai fájdalommal járt. Azt is csodának tartotta, hogy reggelente fel tudott kelni, és végigcsinálni a napot tudva hogy élete szerelme már nincs többé mellette. De erőt vett magán, és csak azért is új életet kezdett, az érzést, pedig amelyet a mai napig Daniel iránt érzett, minduntalan visszaszuszakolta az agya távoli szegletébe, olyan messze és olyan mélyre hogy ne kelljen róla tudomást szereznie.

Percekig senki sem szólalt meg, a csónakban tartózkodókra csend telepedett. Mindenki ugyanarra az eseményre gondolt, ezt kimondatlanul is tudták. Soha nem beszéltek egymással arról az estéről, vagy az azt követő napokról. Valahogy mindenki tabu témának tekintette, pedig ez volt az egyetlen kapocs, amely összetűzte négyőjüket, e miatt lettek igazán szoros barátok. Talán mintha tudatuk súrolta volna a másikét, meghittség árasztotta el a hőseinket, mindenki maga elé nézett, de ugyanolyan békés pillantásokkal pislogtak, most félre tették az ürességet, elveszettséget, bűntudatot és hiányt. Azoknak az emlékének adóztak, akik ma ezen az estén, ebben a percben nem ülhettek velük a szürke kis csónakban. Aztán mintha valami álomból ébredtek volna, mindenki felpillantott tekintetük nyugodtságot és szeretetet árasztott. Hitték, hogy egymást támogatva talán túl tudják élni az elkövetkezendő napokat, hogy a barátságuk elég erős és mély ahhoz, hogy támogassák a másikat. Bár tudták volna, hogy ebben a percben is valami veszedelem készülődik a fák között, késszen arra, hogy megbolygassa a békés Bamontville életét.

 Savannah mosolyogva dőlt barátnője vállára miközben Matt sztoriját hallgatta, amely arról szólt hogyan felelt ötösre abból a töri anyagból, amire még csak egy pillantást se vetett óra előtt. Keze továbbra is a vizet szántotta, felhevült teste mostanra már megnyugodott a buli távoli zajai egyre halkabbak lettek, helyét a békák kuruttyolása, és a tóparti tücskök ütemes éneke vette át. A telihold továbbra is ezüstös fénnyel borította be a víz felszínét, körülötte a csillagok pedig oly kitartóan ragyogtak, oly büszkén ültek az égi páholyban hogy Vanna nyomban megirigyelte őket. –Bezzeg nektek semmi gondotok sincs az égvilágon. Csak bámultok le ránk, földi halandókra nézitek amint életünk apró darabokra hullik, jót nevettek, ha valami cikis dolog történik velünk, és nem törődtök azzal, ha a rossz győzedelmeskedik. – ezekkel a gondolatokkal szólt a fénylő égkövekhez, amelyek továbbra is idegesítő szépséggel ragyogtak megszokott helyükön. Szemeit leemelte az égről, hogy ne kelljen tovább nézni őket, inkább újra az erdőt fürkészte egy pillanatra elidőzve a sűrű fák ölelte faháznál, aztán tekintete tovább siklott a sötét erdő fái közé csak nézte a végeláthatatlan erdő belsejét, azt amit a hold már nem tudott megvilágítani, bármily szakadatlanul is ontotta fényét a Bamontville-i erdőre. S ekkor észrevette a két szempárt, majdnem elsiklott mellettük azok mellett a szemek mellet, amelyek rémálmaiból voltak ismerősek. Az erdőből egy világító sárga szempár figyelte őt, mintha csak önállóan lebegnének a semmiben, a sötét sűrűből csak ez a szempár világított, és különös módon most egyáltalán nem látszott olyan ijesztőnek. Talán mintha egy kicsit ismerős is lett volna – hát persze hogy ismerős, az álmodban szerepelt te lüke – gondolta Savannah, szemeit egy percre sem vette le a szempárról. Talán meg kellett volna ijednie, sikítozni és üvöltözni, de e helyett mintha megidézte volna az a tekintet, s az érzés hogy már látta valahol kicsit sem csillapodott, sőt mintha csak még jobban próbált volna érvényesülni, hogy Vanna végre rájöjjön hol is látta ezt a tekintetet. Ekkor hangos kiáltozás szelte át a levegőt, és hatolt a lány tudatába, így fejét rögtön a hangforrás irányába fordította. Jessica Laurent szaladt végig a stégen, arca ijedtségről és döbbenetről árulkodott, meg sem állt amíg a stég végére nem ért. Lihegve kiáltott a csónakban ülő kis csapatnak, nem is figyelve arra, hogy mennyire kifáradt a nagy futástól.

-  Srácok, azonnal gyertek ki a vízből! A sheriff megjelent, és kijárási tilalmat rendelt el. Mindenkit haza küldenek..Istenem..Egy órával ezelőtt Frank Morrisont holtan találták. A teste szét volt marcangolva..Értitek? Frank meghalt. – Jess akadozó hangja, lassan halkulni kezdett amint Savannah szíve egyre lassabban kalapált, gyomra hatalmas görcsbe rándult, légzése felmondta a szolgálatot. Az emlékek, amelyek eddig az alkohol miatt eltűntek, most újra felszínre törtek, keményen csapódtak a lány arcába, akár egy vizes törölköző. Sikítani akart, sőt mi több, hiszti rohamot kapni, törni, zúzni, és csapkodni, de e helyett azért próbált küzdeni, hogy levegőt kapjon, teste felmondta a szolgálatot. Úgy dőlt be a vízbe, akár egy rongybaba, hatalmas csobbanással érkezett a tóba, halotta amint a nevét kiáltják, és próbálnak utána nyúlni, de mind hiába. Egyre mélyebbre és mélyebbre került, a víz beszivárgott nyitott száján, be a tüdejébe s az életre való minden erejét pusztítani kezdte, ahogy süllyedt az öntudatlanság csábító mélységébe. Megjelent előtte Daniel és James képe, barátságosan nyújtották felé kezüket, próbálta elérni őket, de mozdulni sem tudott. A csillagok az égen gúnyolódva villogtak le rá, amint a hold udvarában táncra perdültek, bódító fényük lassan kialudni látszott, ahogy a világ búcsúzni kezdett a lánytól. Az öntudatlanság vasmarka a nyakát szorongatta, minden pillanatban egyre közelebb vonszolva a véghez, a beteljesüléshez és egy utolsó mindent elsöprő táncra kérte fel az erőtlenül dobogó szívet. Mielőtt Savannah végleg elmerült volna az ájulás hívogató keblében, egy kéz – az élet keze – gondolta, megragadta és kitaszította a fuldoklót a sötét és halálos mélységből. 

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.03.21. 20:50 L. Nagyon jó! :) várom a folytatást.